Üdv mindenkinek.
Első bejegyzésem nem véletlenül váratott sokáig magára. Sosem éreztem azt, hogy megfelelően rá lennék hangolódva az éppen kiválasztott alkotásra ahhoz, hogy érdemben átadhassam, amit számomra nyújtott. A megfelelő indíttatást végül tegnap kaptam, mikor egy kedves barátommal megnéztem - többedszerre már - kedvenc filmemet, a Mulholland Drive-ot.
Ha az ember nagyra tart valamit, gyakran érez késztetést arra, hogy minél több emberrel megossza. Legyen szó zenéről, könyvről, filmről vagy bármilyen más, felfokozott emocionális élményt nyújtó dologról. Közös jellemzőjük ezeknek tehát a megélés öröme mellett az, hogy átadásra sarkallnak.
Nagyon sok, hozzám hasonló, filmek iránt az átlagosnál nagyobb érdeklődést mutató embernek mutattam meg a Mulholland Dr-ot. Egyvalaki kivételével mindenki elismerte, hogy zseniálisan megrendezett filmről van szó, noha jelentős részük számára a film meglehetősen érthetetlen volt.
A Mulholland Drive - a legtöbb David Lynch rendezéshez hasonlóan - egy olyan film, amit "érezni kell". Nincs jól körülírható, összefüggő plot, sem egyértelmű végítélet. A mondanivaló emocionális síkon érkezik, noha az emberek - főképp a Lynch stílust nem ismerők/kedvelők - igyekeznek racionális mederben megfejteni a filmet. A Mulholland Dr a műfajon belül még az úgymond könnyebben emészthető filmek közé tartozik. Ha nagyon megerőltetnénk magunkat, meglehetősen vérszegény struktúrát ugyan vázolhatnánk róla, de nem ez a lényeg. Hagynunk kell, hogy az érzelmek magukkal ragadjanak.
Két dolgot emelnék ki, amit különösen zseniálisnak tartok:
- hangok
- operatőri munka.
Érdemes megemlíteni, hogy a rendező egyben a hangmérnök is. Jellemző, hogy kicsi a távolság az objektumok és a néző szeme között, mely szinte beolvaszt minket a jelenetbe. Jó példái ennek azok az epizódok, melyekben az operatőr egy szűk folyosón (pl. előszoba, lépcsőház) közelít valahova. Ilyenkor tisztán érzem, ahogy egyre erőteljesebben lüktet a mellkasom, érzem, ahogy magába szív a film.
A film persze önmagában is egy emocionális vihar, mely egy pillanatra sem hagy alább. Magával ragadja azt, aki képes ráhangolódni. Azoknak, akik nem értik meg, diplomatikus azt szoktam mondani, hogy "nem való mindenkinek, személyiségfüggő". Most azonban szeretnék egyenes lenni. Nem tudom, az ember érzetelemzési palettájának mely szeletkéje felelős ezeknek az élményeknek az átvételéért/generálásáért, de egy biztos, ha ez nincs megfelelően fejlett szinten a nézőben, számára a film modanivalója egy az egyben elvész. Képesnek kell lenni fogadni, amit ad.
Feltételezem többen várjátok már, hogy szóljak a történetről is. Fentebb említettem, a Mulholland Drive nem rendelkezik markáns, jól kifejthető plottal. Bármi ezirányú próbálkozásom csak megkavarna titeket. Stílusát tekintve egyértelműen (misztikus) dráma óriási érzelmi töltettel és - némi thrilleri hangulatot kölcsönző - pszichológiai elemekkel. Szégyenletes kicsinyítés lenne persze a filmet pusztán drámának vagy thrillernek nevezni, ennél több, valami "új".
Azok számára, akik kedvet kaptak a megtekintéshez, az imdb-n található rövid tagline-t ajánlanám: "A Love Story In The City Of Dreams", módosítva "A Tragic Love Story In The City Of Dreams, Hollywood"-ra.
Hollywood -> dreams -> love -> tragic = Mulholland Drive.
A film három főszereplője közül a legnagyobbat nyújtó egyértelműen Naomi Watts. Filmeleji karaktere az idő előrehaladtával fokozatosan megváltozik, ám a filmvégi majdnem ellenpólusa előbbinek. Kiemelném az erotikus jelenetben nyújtott alakítását, melyhez eddig még közel hasonlót sem láttam.
Egyszóval: ajánlom ezt a filmet azoknak, kiknek nem a Harcosok klubja jelenti az érzelmi csúcsot. Nézze meg mindenki, aki szeretné, hogy pár órára magával ragadja az élet, mert ez a film nem pusztán egy történet s a hozzá tartozó érzelemhalmaz, hanem tágabban értelmezve fontos portréja annak a színpadnak, amit életnek nevezünk.
Silenzio.
